Maixkante DSM módra 2014. október 14.

Nagy csúcs, nagyobb szívás, legnagyobb élmény

Dachstein

Dachstein

Ezzel a címmel akár le is zárhatnám az élményleírást, ha csak magammal szeretném megosztani a dolgot! De csak hárman voltunk ott, de egy kis túlzással még a hegyen is, így kénytelen kelletlen kicsit ki kell fejtenem a dolgot!

Kezdődött tavaly, amikor Dani bedobta ötletét a közösbe, miszerint nyári kikapcsolódásnak másszuk a Dachsteinen a Maixkante nevű, potom 22 kötélhosszas utat. Én már elsőre nagyon lelkes voltam, mert tetszett az egyenletes nehézség, és a 700 méteres mászás kombója. De aztán 2013-ban csak a Raxig jutottunk el talán kétszer, ahol viszont piszok jó utakat másztunk együtt. Szóval egymásra hangolódtunk, amikor a King Kong Karl 2-ik standjából egymásra néztünk és fél szavakból megbeszéltük, hogy most ezt ne erőltessük, a Des Kessels neue Kleider (VII-, VI-A0; 590m; 16kth) és a Mit göttlicher Hand (VI; 170m; 6kth) után, inkább menjünk haza.

A dolog, így a remény soha nem halt meg, csupán állandóan tolódott ide meg oda. Mígnem most ősszel én feldobtam a tervet, mi lenne ha… Persze a ha, ha maradt (ha-ha-ha). De aztán szeptember 22-én reggel összefutottam Danival a buszmegállóban, így szóba hoztam ismét az ötletet, lévén ebben az évadban nem sok mászás esett a részemről. Akkor ott nagy sikere nem lett, de közben felszívta magát így október 7-én ezeket vetette a képernyőre: „Szerintem háromféle verzió van:

  • “Luxus” (kb. 3 nap): elindulunk pénteken legkésőbb délben, és még aznap felgyalogolunk a Südwandhüttébe, ahol alszunk. Másnap becélozzuk, hogy 8-kor beszállunk az útba, 3-4 körül felérünk, fent alszunk a felső hüttében (Seethalerhütte), másnap felsétálunk a csúcsra, majd haza.
  • “Economy” (kb. 2 nap): az utolsó két nap ugyanaz, de előtte elég munka után elindulni (pl. du 5-6 körül), és a parkolóban alszunk, másnap ugyanúgy a 8-as beszállást célozzuk meg, ehhez kb. 6-kor kell indulni a parkolóból.
  • “Extrém budget tesco” (kb. 1.5 nap): munka után indulunk, de felmenet után nem alszunk a házban, hanem legyalogolunk, ami 3 óra lehet (?), így még késő este hazaérhetünk, vagy alternatívaként Raxon alszunk a Höllentalban.”

Én lecsaptam a dologra, miszerint engem bármelyik verzió rettentően érdekel! A dolog most kifejezetten kedvezően alakult, mert másnapra minimum hárman voltunk már, akik tudnak-akarnak. Sajnos Zsolesz betegsége miatt nem akarta bevállalni, Kislo és Pali meg futottak erre-arra, ki erdőben, ki városban, így a végső trió: Dani, Marci és Sanya maradt. Szóval megyünk Maixkantet mászni!

Én nagyon izgatottan vártam a dolgot: 22 kötélhossz az huszonkét kötélhossz. A terv valahol a Luxus és az Economy között landolt, vagyis pénteken kb. 17:30kor indultunk Budapestről, hogy Győrben felvegyük Marcit. Az M1-en kb. egy órát álltunk a dugóban, de végül mindennel együtt hajnali egykor ott ácsorogtunk a Dachstein Gletscherbahn parkolójában, szikrázó teliholdban.

Teliholdas hajnali 01:00

Teliholdas hajnali 01:00

Kicsit tettünk vettünk, majd próbáltuk alvással tölteni a következő 4 órát. Ez többé-kevésbé sikerült is, így 5-kor csörög a vekker, evés, pakolás, irány a beszállás, ami kb. 2,5 óra lehetett, így 8:30-kor kicsit dideregve szedelőzködtünk a fal aljában és mire Marcival 3 pislogtunk volna Dani már rúgta ránk a köveket az első hosszból. Megjegyzendő, nagyon jól azonosítható a beszállás a fal aljából, így azt lényegében egyből pontosan megtaláltuk. Útközben sorra előznek be az osztrák túrázók, de mint utólag kiderül Ők nagy valószínűséggel Via-ferrátázni mentek, mert szép lassan mindenki kikopott a környékünkről, és lényegében mi maradtunk kötéllel a zsákunkban.

Szóval elindult a jamboree. Lévén, hogy 3-an voltunk egy ember mászott előre, két kötéllel, majd kisebb-nagyobb eltolással (időben és térben) a két másodmászó. Közben a napsütés is beterítette a falat, így lekerültek a polárok, sőt mi több melegünk is lett! Az első két kötélhossz után, mikor már jól kezeltük a triós mászást, beállt DMS technológia (Dani, Marci, Sanya váltakozás). Teljesen jól működött a dolog. Jól biztosítható kötélhosszakra emlékszem, a II-III kötélhosszakban csak elvétve kellett berakni valamit, azt is azért, hogy ne a Hüttéig essünk vissza. A 6. kötélhosszig táblákat kellett másznunk, de innentől elő-elő bukkantak a repedés és ami még jobb volt, a kémény mászások. Én személy szerint mind a kettőt nagyon szeretem, de azért pl. a 8. (hát vagy a 11.) kötélhosszban sokat fészkelődtem, hogy egyről a kettőre jussak. Meglehet nem 35 literes zsákkal kellett volna abszolválni, de hát a hegy és sziklamászás már csak ilyen.

Daniról az egyetlen jól sikerült fotó, mármint a mászócipőjéről

Daniról az egyetlen jól sikerült fotó, mármint a mászócipőjéről

A kulcsrészt Marci húzta VI-ért (10. kötélhossz, 35m), de pikk és pakk, meg sitty és sutty fenn is volt, miközben megbeszéljük, hogy mostantól Köles Marcinak fogjuk hívni – Millet kötele van és ügye Millének szoktuk becézni, ééértitek! Itt jegyezném meg, hogy Dani utólagosan azt mondta, hogy szerinte az egész út kicsit alá volt lőve, már ami a nehézséget illeti, minimum fél, de meglehet egyes esetekben akár egy egész fokkal. Én amondó vagyok, hogy váltakozva alá és felé volt becsülve a nehézségi fok. Ami nekem pl. meglepő volt, hogy talán a 8-ik kötélhossz (40m), ami V-V+ volt értékelve a kaller szerint, nem volt ennyi nekem, könnyebbnek éreztem. Közben életem első olyan standjához volt szerencsém, ahol összkomfortosan tudtam magam elhelyezni: le tudtam ülni, bámulhattam a lenyűgöző kilátást és közben minden elérhető távolságban volt. Egy álomszerű stand. Dani meg is örökítette, miszerint beküldi a Petzl-iékhez, hogy na így nem szabad biztosítani…

A 12. kötélhossznál (50m; I) kisebb eufória tört ki rajtunk, hiszen túl vagyunk a felén és a kulcsrészen, innentől csak könnyebb lesz. Gondoltuk. Na, itt pl. tényleg nem tudtuk hova tenni az I nehézségi fokot, mert legalább II-es, de meglehet III is volt. Gondoltuk. S bár itt papírforma szerint sorra könnyebb hosszok jöttek (II – III, illetve IV – V- nehézség között) a 13. és 14. kötélhosszban Dani és én megint nyomorogva küzdöttük le a 100 méter kéményt, közben egy szuper keskeny kényelmetlen standdal. Amolyan stand ahonnan az ember minél hamarébb szabadulni szeretne. Nem mellesleg a DMS technológiával felhagytunk, és kifejlesztettük az SMD technikát (Sanya, Marci, Dani sorrend).

Az idővel nem feltételen gazdálkodtunk jól, mert elég későre járt, ellenben az idő pompás volt, meglehet kicsit hűvösebb lett az idő. Egyre többször került szóba, hogy bizony ereszkedni sötétben fogunk. Na nem baj, csak haladjunk, haladjunk. De a Gondoltunk szót csak ismételni tudom, mert a kemény kémény után következő 5 kötélhosszra úgy gondoltunk, hogy az pikk pakk menni, fog, hisz elég könnyűek: 15. kth: IV+, 30m; 16. kth: III+, 55m; 17. kth: III, 55m; 18.kth: III, 20m.

A gondoltunkból valószínű kihagytuk a fáradság faktort, így a nehézségekhez képest elég lassan ment a dolog. Dani pl. simán túlmászott a 16. kötélhossz standján, lényegében az egyetlen nitten, ami a közel 100 méteren bent volt a falban. Lévén, hogy a kötelünk 60 méteres hatótávolsággal bírt, kénytelen kelletlen standot épített egy sziklakiszögelésre. Ennek a „csiga” tempónak lassan kezdtük érezni a kellemetlen részét, ugyanis a 19. kötélhosszban (IV+, 30m) felkerültek a fejlámpák, mert bizony besötétedett. Így önmagában nem baj, de szép lassan sűrű köd kezdett felfutni a Dachstein falán, így megjött a hideg is. Aki nem mászott az vacogott. Az eső egyelőre váratott magával, de a 21. kötélhosszban az is megjött (IV, 40m). Alapvetően nem volt gond semmivel, de azért érződött mondanyiunkban, hogy már nagyon fent lennénk, még akkor is, ha még kb. 100 méter ereszkedés van előttünk, és egy gleccserkeresztezés.

"Nagyon kényelmes" stand - soha jobbat

“Nagyon kényelmes” stand – soha jobbat

Azért kis gigszer is volt, mert Marci egy kiszögelést jobbról került meg (rossz út), és nem találta a standot (itt már azért esik az eső), bármennyire is kereste, illetve a párás esős sötétben nem nagyon látta mi merre van. Aztán én a jó utat megtalálva gondoltam kipróbálom milyen, de ekkor, meg olyan krisz-kraszot írtam le a kötéllel, hogy az egy gyerekrajz pályázaton simán nyert volna egy különdíjat, de legalább ugyanoda jutottam, mint Marci. Ezt megfejelendő, egy kötélgyűrűt egy karcsival beraktam, ami aztán ott is maradt. És ezzel elkezdtük írni a veszteséglistánkat is. A nap első fénypontja: Dani felér, Marci mondja, hogy Ő nem találja a standot, pedig mind a hárman azon vagyunk, hogy ennél jobb helyen nem is lehetnénk, majd Dani kettőt-hármat lép, és mutatja, hogy jééé, itt a stand! Csak azért nem röhögtünk, mert a vacogással volt teli a szánk!

"Strangers in the night, exchanging glances Wondering in the night; what were the chances?"

“Strangers in the night, exchanging glances
Wondering in the night; what were the chances?”

Dani a hős, kimássza az utolsó szakaszt (IV, 30m). Mondjuk, amikor benyögi, hogy nem találja a kis táblát, aminek a tetején van a stand, kicsit alábbhagyott a vacogásunk Marcival, mert különbnél különbebb varázsszavakat mormogtunk orrunk alá, mint, a k….va életbe, vagy a pi…ába! De nagyon hatásos volt, mert amikor Dani elkiáltotta magát, hogy Stand kivehetsz, szinte fent éreztük magunkat a keresztnél.

És akkor a csúcsfotó: nagyon őszinte öröm az arcunkon. Este 21:45 körül, giga köd, közben csepereg még az eső, és kb. 5 fokra esett vissza a hőmérséklet. Én nagyon nagy ötletnek tartottam akkor, hogy az újonnan beszerzett pehelykabát szerű dolgot elvittem magammal, mert attól legalább csak a lábam steppelt folyamatosan. Felmerült, hogy pihenünk, még egy kicsit, de Marci és Én csak a fotó kedvéért mentünk a kereszthez, legalább az legyen, a csúcskönyvet rezignáltan vettük tudomásul, beleírni semmiképpen nem volt kedvünk. Kicsit amúgy sajnálom! Inkább irány az ereszkedés.

Csúcsfotó - a csúcscsoki megfagyott

Csúcsfotó – a csúcscsoki megfagyott

Én ezen a ponton elfáradtam. Nem kimerültség volt, hanem valami ismeretlen fáradtság, mert hisz kezem lában vacogott, de tökéletesen működött, mégis elcsigázott voltam. Szerencsére Dani elemében volt, így elkezdte felderíteni az ereszkedés lehetőségét. Közben amilyen „gyorsan” jött a köd, eső, olyan gyorsan kitisztult minden, cserébe kaptunk szelet, illetve a közel telihold miatt teljesen beláttuk az alattunk elterülő gleccsert. Jó oldala a dolognak, hogy pikk-pakk megszáradtunk, ellenben az arcunk annyira ezt nem élvezte. És megláttuk a Seethaler Hüttét is… most már el hisszük, hogy létezik! Dani sorra vette az akadályokat, így a közel 100 métert 4 ereszkedésből megoldottuk, mondjuk az utolsó standot nem találta, így a már mások által összerakott utolsó előtti standból végül 60 métert ereszkedtünk a szikla aljáig. Itt le is zárom a veszteséglistát: plusz egy standgyűrű!Végre a gleccseren, és már nem is fázunk annyira, kezdünk mosolyogni, még akkor is, ha a hóban éppen, hogy csak lépést tudunk rúgni. Marci megy elől (k)öles léptekkel, és megbízható lépéseket csinál a firnes hóba. Ráadásul Dani cipőjének talpa kb. annyira recés, mint egy 2,8W/m2K hőszigetelésű síküveg, így Ő kifejezetten élvezhette, míg kikerültünk az alattunk tátongó gleccserhasadékok felől. De ez már smafu!

És akkor a nap kettesszámú fénypontja: kb. 1:20-kor felérünk a házhoz, Dani benyit, NYITVA VAN, majd 1 perc múlva kijön: TELE VAN, még a földön is alusznak! Hát ilyenkor mit tehet a fáradt hegymászó, leül a zsákjára, és kb. 6 órát ücsörög a jó melegben. Én egész éjjel direkt nem néztem meg mennyi az idő, mert nem akartam tudni, de végül is csak a térdem érezte reggel, hogy nem vízszintesen volt egész éjjel, hanem felhúzva. Marci és én olyan 4:00 körül felállunk és „lógatjuk” egy kicsit a lábunk, mert már olyan sokat pihentünk. Na, 6:30-kor elfingotta magát pár osztrák kolléga, és mi csak összenéztünk a lámpafény mellett, hogy akkor mehetünk. Szóval, míg a többiek felkeltek, mi felálltunk és elindultunk a felvonó felé. Gyönyörű idő volt, éppen elcsíptük a Napfelkeltét, nem fújt a szél. Szerencse, hogy ratrakolva volt, mert közben az előző napi meleg idő, illetve az esti eső és hideg miatt reggelre betonná fagyott a hó. Ezzel nagy mákunk volt, hogy nem ilyen volt ereszkedésünkkor.

Majdnem a Skywalkon..

Majdnem a Skywalkon..

Én nem voltam különösebben fáradt, inkább éhes, egy Gulasch Suppera vágytam, illetve egy jó kis kávéra. Kb. 30 perc alatt a felvonónál voltunk, ahol végül levest nem, de teát és kávét ittunk (életem talán második legdrágább kávéját), majd mivel éppen ment lefelé a felvonó gyorsan felpattantunk és irány a parkoló, ahol rengeteg sífutó gyülekezett. Valami verseny lehetett, mert nagyon sok náció képviselte magát. Tömött sorokban mentek fel, oly annyira, hogy amikor mentünk le a felfelé jövő kabinnak még a tetején is utaztak. A parkolóban kicsit pakolunk, elrendezzük a dolgainkat, illetve eszünk (én csak eszek egy levest), szárítkozunk majd irány haza. Dani jó pár kilométert vezet, míg mi rendre alszunk mellette, mögötte. Aztán Marci veszi át a volánt és meg sem állunk szülei házáig, ahol nagyon finom házi sütit és szilva, illetve szőlő szörpöt kapunk, mondhatnám jól megérdemelten. Innen ketten megyünk tovább Danival és szerencsére most nincs karambol sehol, úgyhogy 17:00-kor én már a lakásunk ajtajában vagyok. Mehetünk szavazni!

Összegezve: 700 méter, 22 kötélhossz, kulcsrész VI; kb. 100 méter ereszkedés; 13 óra mászás; 6 óra melegben ücsörgés; 3 mászó, vagyis a Nagy Dani, Miletics Marci, Koós Sanya és a Maixkante (Hohes Dirndl 2829m, Dachsteingebirge) esete.